Minden és Semmi Pt. 1. – Részlet I

· TÜKÖRÖK ·

Ma éjjel csak az esőcseppek dobolják
gondolataim láthatatlan ütemét. A hirtelen
kiújult szívritmuszavarom ritmikájával vannak
pont szólamban negyedei. Néha villámlik is,
a hangtól pedig kutyák félnek.

Mindezt a tükörben érzem, melyben csak
pislákoló gyertyafény világítja meg önnön
tükörképemet – még csak áram sincsen.
Alapesetben a telefonom zseblámpáját
használnám a célom eléréséhez, de lemerült
az is. Ahogyan egyre lejjebb merültem én is a
tükröm tavában.

Hideg van, a hőmérséklethez pedig még
a mellettem elúszó csillagok sem tudnak
hozzáadni. Igaz, a süvöltő napszél sem vesz el
belőle, melyben hajam lobog.

Alig várom, hogy végre újra kisüssön a Hold,
a halak visszaszökelljenek az égre,
a madarak a tóba, a vászonra kent festék
pedig vissza a festékestubusba.

Unom már, hogy a homokóra homokja
felfelé pereg éppen. A szemgolyóm
befelé néz üregében – amitől a könyveket is
már csak hátulról előrefelé olvashatom –,
és a holnapban láthatom tegnapom.
Az ételt is csak azután vagyok képes megenni,
hogy már régen megemésztettem, és minden
elfogyasztott korttyal is csak egyre józanabb leszek.

Nagyon unom...

Unom magam, és unlak már téged is,
kedves tükörképem. Mondd meg hát nékem,
hol vagyok... 
vagyunk most időben és térben?

· DONDE NADIE VA ·
(Dahm')

Már a nyolclábú gondolatok is csak kézen járnak.
Tenyérnyomaikat az idők végeztéig a homokba
vésik, mint valami barlangrajzot. Még mindig nem
tudok jól főzni, de már egyre jobban kezelem az
impulzivitásom.

Egy ideje egyetlen poharat sem basztam szét
a falon, a vakolatát teljesen önszántából kezdte
vedleni. Törmeléke szépre állt, megtalálta helyét
a parkettaszegélynél – sosem fogom felsöpörni
onnan.

Az életöröm erkélyre szökött törtfehér, csak
a bágyadt lámpafény világítja át, mint egy reptéri
fémdetektor. Én még mindig én vagyok; a közös
metszés, ahol  minden körút összeér.

A kétely ragyogó félhold, egy tűben átfűzött
cérnametélt. Nem próbálom meg összevarrni
vele a sebeim – megvárom, hogy üszkösödni
kezdjenek.

Egyszer az idő úgyis mindenkinek eljön,
vagy lehet, csak felette elmegy. Leszórt morzsák,
a semmik  eszegetik a testet – mint Jeff' Dahm'.

Mind porból lettünk, és az mindig orrba megy fel.

· ŐSZI HAJNAL·

Megint egy ilyen hajnal.
Hatott, de nem múlt el még.
Megy.
Jön.
Menne, ha engedném.
Kopog és csend.
Szuszog mélyeket, mint aki éppen nem kap levegőt.
Kopogtat kettőt. 
Megy, majd hangtalan vissza.
Csak befelé néz, mint egy TV-t.
Pislog, elfordítja sárga tekintetét. 
Újra mered.
Csupasz, de felöltözött.
Magához ér.
Illúzió.
Valóság.
Illúzió.
Kopogtat kettőt.
A halott még él.
Nem él.
És talán már én sem élek.

Hurok és szék.
Kopogtat kettőt, és én visszakopogok.
Túl hangos.
Csendes.
Hangos.
Robog végig a síneken, amit a fejemben hallok.
Nem...
Odakintről hallok, ahogyan a száradó levélsercegést.
Lerázza őket, kihullanak a meg nem született fiókák
a fészekből.
Haldoklásuk föld alól előbújt gilisztáknak tűnik a levelek közt.
Hirtelen elillan, majd vissza.
Széttapossa a fejüket, hogy ne mozgolódjanak tovább.
Rájuk mered.
Nem rájuk mered, felém fordítja sárga tekintetét.
A halott még él.
Kopogtat kettőt.

Nem kopogok vissza neki.

Dörömböl, zihál, az ablakot rugdossa,
nem kap kurva levegőt.
Átharapja cserepes ajkait, körmét arcába vájja,
majd ököllel töri ki metszőfogait.
Nevet.
Sír.
Nevet. 
Az ablakra köpködi a vért.
Turhával keveredik.
Fejlődő lárvák zizegnek benne.
Fáznak.
Melegük van. 
Beléjük törli kezeit.
A halott még él.

Én nem.