Jegyzetek a fiókból – A temetés

Az eső egész délelőtt zuhogott. Szemerkéléssé is csak néha volt hajlandó lecsillapodni, akkor sem tovább néhány percnél. Az ég, az Úr, a sors – vagy nevezzük bárhogy is – mintha direkt csente volna el a színeket, hogy alkalomhoz illőn öltöztesse a kopárló fákat, épületeket és az út szélén leparkolt autókat. A résztvevők már eleve feketében érkeztek.
Csak némán álltam közöttük, hagyva, hogy a hideg cseppek arcomon lefolyva vesszenek bele szakállamba. Elfedték a nem létező könnyeimet.
Nem sírtam.
Én voltam az egyetlen a temetőben, aki akár egyetlen elkeseredett pillantást is láttatott.

Ahogy a sírásók elkezdték elhantolni a koporsót, az összegyűlteket fürkésztem.
Sokan voltak.
Ismert, ismerős és teljesen idegen arcok vettek körül, a tekinteteket – amelyek az enyémbe ütköztek – azonban egyáltalán nem ismertem.
Vagy legalábbis nem ilyennek ismertem.
Feketében ácsorgó kísérteteket láttam, ahogy sírdogáltak és jajveszékeltek, kezükben esernyőkkel. Egymás mellé sorakozott emlékei voltak a már nem létezőnek.
Egy gyermek, egy szerelem, egy szülő, testvér és barát. Legalábbis így gondoltak vissza magukra, de valójában csak magukra gondoltak, mikor a halottra gondoltak vissza.

Ez a fajta emlékezés csak az emberi létezés egyik furcsa kényszerbetegsége. Szűk karámba zárja egész életük értelmét. A legtöbben valami időbeli dolognak gondolják, mintha a halál az élet egy megkerülhetetlen eseménye lenne – a nagybetűs pont minden élet végén. Azt már kevesebben tudják, hogy halál valójában nem az életnek a része. Az élet az, ami a halál felől válik igazán értelmezhetővé.

A halál nem eljön egy csuklyás alakként, ahogyan a révész sem evez át senkivel a Sztüxön.
A halott nem megtapasztalja a halált; a halott maga a halálnak a tényét állítja fel. Nem egy állapot, hanem a megszűnés, és éppen ezért nem hordoz értelmet sem, csakis következményt. Az élő mindig a jövőben gondolkodik, még olyankor is, amikor a jelenről beszél, vagy ha a múltra emlékszik vissza. A halál csak egy állandó, árnyékban kullogó kérdésként lohol nyomában, amelyre senki nem adja meg a választ. A legtöbben azt gondolják, életet teremtenek azzal, hogy a porban hagyják tenyérnyomaikat és falakat vonnak maguk köré.
De valójában csak halált teremt annak reményében, hogy az elmúlást követve az anyag nem lesz majd semmissé.

A kesergések, az eső dobolása, és ahogy az ásók ritmusra vájódtak bele a megázott talajba egy különös melódiává álltak össze a fejemben. Ütemei úgy pulzáltak, mintha szívdobbanások lennének. Egy halott férfi… egy apa, egy szerelem, egy gyermek, testvér és barát egyvelegének az utolsó szívdobbanásai. Az a pillanat volt a valódi állapot. Közvetlenül a végleges elmúlás előttié.
Nem sírtam.
Én voltam az egyetlen a temetőben, aki akár egyetlen elkeseredett pillantást is láttatott.
A gyász nem vont igájába, miért is tette volna? Hiszen abban a pillanatban a halott ember jobban élt, mint bármelyikünk.
Valójában ő gyászolt minket, amiért mindnyájan feketébe öltözött, elbaszott kísértetek lettünk.