Hogwarts Legacy – Amikor beszökik a varázs a muglik életébe

Az angol írónő, J.K. Rowling tintája nyomán fogant mágikus világ kétségkívül hosszú utat járt be 1997-es bemutatkozása óta. Akkor jelent meg ugyanis a Harry Potter és a bölcsek köve, az azóta branddé vált Harry Potter-széria nyitódarabja, melyet aztán hat folytatás, nyolc felvonásnyi mozgóképes feldolgozás, valamint megszámlálhatatlan merchandise követett LEGO, puzzle, játékfigurák és miegymás formájában. Sőt, még egy célzatosan színpadra írt színdarab is készült Harry Potter és az elátkozott gyermek címen, aminek szövegkönyve a bemutatást követve a könyvesboltok polcaira is felkerült.

Na és ott a videójátékos front is, melyet ugyancsak nem tudott elkerülni a Harry Potter világa. A különféle platformokra több tucatnyi varázslós játék született az idő során, ám terjengős felhozatal ide vagy oda, kiemelkedőt így sem igazán sikerült alkotni. A legnagyobb bravúr a Traveller’s Tales nevéhez köthető, akiknek a LEGO Harry Potter-játékokat köszönhetjük.

Ezen igyekezett változtatni újabban az Avalanche Software, akik kevés tapasztalatuk ellenére sem voltak restek belevetni magukat a fejlesztés rengetegébe, hogy a megfelelő hozzávalókat egybegyúrva elkészítsék a valaha volt lekomplexebb Harry Potteres kalandot Hogwarts Legacy címen – csak éppenséggel Harry Potter nélkül.

Zsupsz-kulccsal bele a közepébe

A Hogwarts Legacy története az 1890-es években veszi fel a fonalat, tehát jóval a Harry Potter eseményei előtt, aminek középpontjában egy olyan általunk kreált boszorkány vagy varázsló áll, aki – amolyan – vén diákként épp megkezdeni készül tanulóéveit a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Mivel főhősünk – ritka adottságainak köszönhetően – nem számít zöldfülű mágiahasználónak, rögtön ötödévesként ugorhat fejest a tanokba. Nem túl nagy spoiler, mivel nagyjából a játék tizedik percében kiderül: karakterünk kapcsolatban áll egy rég elfeledett mágiatípussal, az Ősi mágiával, ami által olyan dolgokat képes látni és érzékelni, melyeket még a legnagyobb erőkkel bíró boszorkányok és varázslók sem.

Ennek a rejtélyes erőnek a felfedezésében van segítségére a Roxfort egyik professzora, Eleazar Fig, aki már jóval azelőtt magára vette a mentor szerepét, mielőtt a fiatal még az iskolába érkezne. De nem a professzor az egyetlen, akit foglalkoztat az Ősi mágia kérdése. A szakadár koboldmágus, Ranrok is nagy érdeklődést tanúsít iránta, aki nem pusztán hatalomvágyból kívánja közelebbről is megismerni az elhomályosult misztikumot, hanem hogy elejét vegye a diszkriminációnak, melyben a varázstársadalom népét részesíti. Ranrok célja eléréséhez szövetségre lép a Victor Rookwood vezette sötét varázslókkal, hogy frakcióikat egyesítve szítsák a kibontakozni látszó lázadás tüzét.

A történetről ennél többet nem érdemes elárulni, de aki valamiféle világmegváltó, esetleg fordulatoktól terhes kalandra számít, az csalódni fog. A Hogwarts Legacy 30-40 órás főtörténetével mindössze egy varázslatos utazást kínál, ami lépten-nyomon a Harry Potter könyvekből -és filmekből ismert helyszíneket, illetve – pozitív értelemben vett – déjá vut keltő mozzanatokat sorakoztat egymás mellé.

Miután alaposan személyre szabtuk karakterünk külsejét, kiválasztottuk nemét és hangszínét, szinte azonnal egy ilyen déja vuba csöppenünk, egész pontosan a Gringottsba. A rövid felvezető után a Roxfortba érkezve a Teszlek süveg kerül karakterünk fejére, ahogyan annak idején Potterékéra, hogy eldöntse, melyik ház zászlaja alatt kezdjük meg tanulmányainkat. Persze ha nincs ínyünkre a süveg határozata, lehetőség van tetszésünk szerint módosítani rajta, de hogy végül melyiket választva vetjük bele magunkat a Hogwarts Legacy világába, lényegében teljesen mindegy. A lakrészt és néhány dialógust leszámítva egyetlen küldetésnyi eltérés van, minek mellesleg a végkimenetele is ugyanaz, csupán kontextusa más. Például ha mardekárosként járjuk az iskola folyosóit, a Black família házimanójába botlunk, aki által egy barlang feltárásában kell részt vállalnunk. Ha pedig a Hugrabug színeiben tetszelgünk, az Azkabanban járunk el egy rejtélyes gyilkossági ügy felgöngyölítéséhez.

A diáktalárt felöltve azonnal megnyitja előttünk kapuit a Roxfort, ahol a játékmenet első 5-6 órájának zömét töltjük, a nagybetűs Potter hangulat pedig szinte azonnal belemászik az arcunkba. A folyosókon tanulók és szellemek hadai flangálnak, a falakat mozgó festmények borítják, a klubhelységekben pofás varázslatokat durrogtatnak iskolatársaink, mi több, a vécékbe belesve akár még sunyi bájitalfőzésnek is szemtanúi lehetünk. És ezeknek fúziója még azokat is könnyűszerrel képes magával ragadni, akik nem különösebben rajonganak a Rowling teremtette világért.

Öt pont a Griffendélnek

A betanulási szakaszban egy hétköznapi roxforti diák életét éljük: órákra járunk, a bájitalfőzés fortélyait silabizáljuk, növényekkel ismerkedünk, na meg persze betekintést nyerünk a mágus-diák lét kulisszái mögé. Mindezt ráadásul egyértelmű Harry Potter-filmes referenciákkal és easter eggekkel körítve, legyen az egy dialógusba csempészett utalás, vagy akár egy ismerős kameraállás.

Ugyanakkor a Hogwarts Legacy nem fedi fel minden lapját a kezdeti órákban, csupán apróbb morzsákat hint elénk. A tartalmat lassan adagolja a történet előrehaladtával. És ezt az ütemet ráadásul olyan jól képes tartani, hogy a tíz, tizenöt, de még a húszadik játékórában is kapunk valami újszerűt, úgymint a varázsseprűvel való közlekedés, a mágikus lények szelídítésének lehetősége, vagy egy saját, minden ízében személyre szabható placc a Szükség szobájában. Ez utóbbit kedvünk szerint rendezhetjük be italfőző üstökkel, ültető platformokkal vagy holdkő-finomítóval. Míg az előbbi elemek értelemszerűen a bájitalfőzést és a növények termesztését segítik (amikkel a korábban említett órákon ismerkedtünk össze), az utóbbi az építéshez szükséges alapanyagot fedi. Ezt ugyan a vidékeket járva is farmolhatjuk, esetleg megvásárolhatjuk az utunkat szegélyező árusoktól, a leggyorsabb és legbiztosabb mód mégis, ha saját magunk állítjuk elő.

Az építésen túl természetesen a kotyvasztásnak és botanikának is hathatós szerep jut:
egyes növények az italok alapanyagaiként szolgálnak, mások pedig (mint például a sikítozó mandragóra, vagy a harapó káposzta) a harcokban vethetőek be. Ezzel szemben az elfogyasztott italok által tölthetjük fel életerőnket, vonhatunk pajzsot magunkra, vagy erősíthetünk rá támadóértékeinkre, merthogy bizony nem kevés csetepatéba kényszerülünk bele a játékmenet során.

A Hogwarts Legacy harcrendszeréhez a ma kor akciójátékaira jellemző dodge-perry mechanikát keverték össze a klasszikus RPG-s vonallal. Azaz rendelkezésre álló skilleket (varázslatokat) lövöldözünk a megfelelő kombinációkban, miközben ellenfeleink ritmusát felvéve táncikálunk ide-oda, kifejezetten látványos és szórakoztató megvalósításban. Na nem valami soulsborne-szerű hardcore orgiát kell elképzelni, az Avalanche ügyelt rá, hogy az összezördülések közepette véletlenül sem kelljen vért izzadnia a játékosnak a területeken való továbbjutáshoz. Persze követelmény az odafigyelés, főleg skillek terén, tudniillik nem mindegy, hogyan helyezzük ki őket szabad slotjainkba.

Ezekből kezdetben négy érhető el, de ahogy egyre szélesebbre nyúlnak varázs-ismereteink, úgy válik körmönfontabbá logisztikázásuk is. Amint adódik a lehetőség, érdemes elsők közt megtoldani varázslataink tárát további négy, esetleg nyolc helynyivel. És bár a kiegészítést követve is csak négyet tűzhetünk ki a képernyőnkre, mindössze egyetlen gombnyomásba kerül a variánsok közt való váltogatás. Maguknak a harcoknak kicsit okozhat némi kellemetlenebb szájízt, hogy mind skilljeink, sem az életcsíkunk perifériánk két szélső pontján kaptak helyet, emiatt pedig nem árt belevésni memóriánkba, a varázslatokat pontosan melyik slot, melyik gombjához rendeltük. Egy-egy nagyobb intenzitású összecsapás során ugyanis pont azon a jobb sarokba való lepillantáson múlhat, bekapunk-e egy felesleges találatot.

Mindezek mellett helyet kapott a játékban egy lopakodós mechanika is, ami kezdetleges formájában szinte teljesen haszontalan, slotfoglaló varázslatként van jelen, amit a kötelező stealth küldetéseken és a kizárólag láthatatlan módban nyitható ládákon kívül aligha fog bárki jó szívvel hasznosítani. A petrificus totalus (dermesztés) elsajátítását követve viszont lehetőség nyílik csendesen eltenni láb alól ellenfeleinket, de a játék természetesen kötelezni senkit nem fog rá, már csak amiatt sem, mert a stúdió kihívás terén sem pakolta magasra azt a bizonyos lécet.

Értelemszerűen ahhoz, hogy mindebbe beleízleljünk, túl kell jutni a sekélyesebbnek tűnő játékórákon, és ahogy egyre inkább eltávolodunk a Roxfort falaitól, úgy pörögnek fel körülöttünk az események.

Itt: Roxfort és környéke

A térkép teljes egésze az Észak-Ford mocsarától a délnyugati Clagmar-partig terjed, 7,65 négyzetkilométeren terülő karámjába fogva olyan helyszíneket, mint Roxmorts (ahová a Roxfort Expressz is érkezik a hírhedt londoni 9 és 3/4-ik vágányáról), vagy a Tiltott rengeteg.

Roxmorts elsősorban a kereskedők játszótere, (itt találhatunk varázsseprűst, fodrászt és italárust), akiknél elkölthetjük összekapirgált galleonjainkat; ugyanakkor számos mellékküldetést is innen indíthatunk, melyek alaposan képesek belevetni minket a dolgok sűrűjébe.

Ezen a téren az Avalanche szerencsére nem túlzott azzal, hogy játékuk száznál is több side questet kínál, méghozzá a lehető legváltozatosabb módokon. A klasszikus everquestes szedj össze tíz virágot típusútól a történetorientáltig mindenfélébe belebotolhatunk, mellékesen pedig külön dicséretes, hogy milyenségüket a küldetéslistázó is jelöli. Így ha valaki például csak azokat szeretné teljesíteni, melyek új varázslatokkal jutalmaznak, nem kell tippek-trükköket és guideokat bújnia a neten, játékon belül is egyértelmű ugyanis, mire érdemes rárepülni.

Például a tanórák java is egyfajta opcionális mellékküldetésként vannak jelen, melyeken a skillek többségét sajátíthatjuk el. A gyakorlatban a tanár leadja az anyagot, ránk oszt egy házit, amit teljesítve megtanítja nekünk a bűvös pálcamozdulatot egy kurzorirányítós minijáték keretében.

Ezekből összesen húszonhat hussantásra való került a Hogwarts Legacybe, lehet azonban spékelni, illetve erősíteni a megkaparintott darabokat. Az előbbi a szintlépések révén adódik, amik után talentpontokat kapunk, hogy egy közel félszáz opciót kínáló képességfán oszthassuk el. Itt van lehetőségünk például feljebb tunningolni Levioso (lebegtetés) képességünket, ami fejlesztett változatában már nem egyetlen ellenfelet képes felemelni, hanem mindegyiket, akik egy bizonyos hatókörzeten belül téblábolnak.

Ezzel ellentétben erősítésük már kicsivel macerásabb procedúraként említhető. Legelső komponenseként meg kell szereznünk az adott készség vagy képesség fokozásához szükséges itemeket, amiket ládákban és ellenfeleknél találunk egész térképszerte. Ha ez megvan, állítani szükségeltetik egy elbájolt szövőszéket a Szükség szobájában, amit üzembe helyezve már gyurmázhatjuk is bele a fejlesztést felszerelésünkbe. Ugyanakkor a szövőszék nem csak az itemek beszerelésére jó. A szerkezet által tudjuk feljebb tornázni gearjeink statisztikáit is; „csupán” a lehető legkülönfélébb mágikus lényeket kell megszelídítenünk hozzá. A gondozásunkba került kedvenceket etetnünk és csutakolnunk kell bizonyos időközönként, hogy – fajtól függően – szőrt, tollat vagy szarvat hullajtsanak. Ezek felhasználásával tudunk ugyanis plusz pontokat hozzáadni támadó és védelmi értékeinkhez.

Túl sokat nem érdemes bíbelődni viszont a játékelemmel: úton-útfélen belebotlunk egy vadiúj süvegbe vagy talárba, a loot-rendszerre pedig abszolút nem lehet panasz. Mindig akkor röppen be inventorynkba egy használható darab, mikor a régi éppen avulni kezd. Ezáltal rengeteg nevetségesnek ható göncöt is kénytelenek leszünk magunkra aggatni, melyek a legkevésbé sem egy ambíciózus boszorkány vagy varázsló képét kölcsönzik. Szerencsére ez a fejlesztőknek is időben feltűnt, és már a játék elejétől adott annak lehetősége, hogy ízlésünknek megfelelően változtathassuk outfitjeink külcsínét.

A loot-rendszer működőképességéhez persze nagyban hozzájárul az is, hogy a játék nem időhúzós grindolós megoldásokkal operál, mint mai műfajtársainak többsége. A világ folyamatosan felfedezésre invitál minket. Teljesíthetünk Merlin próbákat, amik által inventorynk bővíthető; kincsekre vadászhatunk rajzolt térképeket olvasva, barlangokat és ősi mágiahelyeket fedezhetünk fel; battle arénákban mérettethetjük meg tudásunk, vagy éppen döntögethetjük a XIX-ik század legjobb seprűlovasainak rekordját. Sajnos kviddics egyáltalán nem került a játékba, aminek hiányát azzal magyarázta meg a sztori, hogy Black igazgató tiltólistára tette a sport ezen fajtáját.

De bármire is szánjuk el magunk, az izgalmat a Hogwarts Legacy az első órájától az utolsóig képes fenntartani, még annak ellenére is, hogy ellenfeleink felhozatala eléggé foghíjasra sikeredett. Annak tükrében, hogy egy teremtményekben gazdag univerzumról van szó, nagyon kevés ellenféltípussal találkozhatunk, akiknek ráadásul szintezését sem sikerült túlzottan jól eltalálnia az Avalanchenek. Például a sötét varázslók esetében annyi „szemmel látható” különbség van a gyengébb és táposabb típusa közt, hogy míg egyik egy mezei pálcaforgató, a másik egy animágus, aki egyszer sztenderd cimboráihoz hasonlóan eregeti felénk varázslatait, másszor farkassá változva veti ránk magát.

Aparecium

Ennyiben azonban közel sem merül ki a negatívumok listája. Ugyanitt említhetjük még a karaktereket is, akik kivétel nélkül lelketlen figura képét festik, ezalól pedig egyetlen fontosabb mellékszereplő, de még main karakterünk sem képez kivételt. Tényleges személyiségjegyeknek vagy motivációknak halovány nyoma sincs, sőt, egyes szereplők olyanok, mintha nem is egy boszorkány -és varázslóképző iskola, sokkal inkább egy pszichiátriai intézet leszedált lakói lennének.

Ami a látványt illeti; ha két szóval kellene jellemezni, akkor a nem szép lenne az. Nem azt mondom, hogy a Hogwarts Legacy csúnya lenne, inkább bájosnak nevezném a maga pasztellesen meseszerű vizuálját, az Unreal Engine 4.27.2-es verzióján azonban határozottan tetten érhető kora. Hogy a fejlesztési procedúrához miért egy ilyen évülőben lévő grafikus enginet választottak a készítők, az jó kérdés, mindenesetre biztosan nem az optimalizálhatóság volt a legfőbb szempont. A Hogwarts Legacy egy ASUS TUF gaming laptopon, valamint egy Xbox Series S-en lett meghajtva, melyek közül az előbbin a fix 60 képkocka per másodpercenkénti sebesség kicsikarása volt a cél magas beállítások mellett, de sajnos sikertelenül. Az fps szám ide-oda inog 42-60 között, függetlenül az egy térben való renderelnivaló mértékétől, ezt pedig még a grafikai beállításokkal játszadozva sem sikerült orvosolni. A Microsoft gyengébb jelengenerációs konzolján viszont szerencsére barátibb kicsivel a helyzet.

Series S-en – ahogy a legtöbb cím esetében – ez esetben is a Fidelity és Performance mód között van lehetőség válogatni. Ha a teljesítményt helyezzük előtérbe, a játék fix 60 FPS-sel száguld, cserébe az elénk táruló látvány itt már közel sem nevezhető bájosnak sem.
A textúrák drasztikusan mosódottak és éltelenek, legyen szó a környezetről, a tereptárgyakról, vagy a karakterekről, a tükröződések és fényhatások minimalizáltak. A Fidelity mód használatával azonban már látványos javulás érhető el, amit kiválasztva ugyancsak nem lesz a grafikai megjelenítés álleejtős, de nagyobb textúrákkal dolgozik, a fényhatások, az effektek és tükröződések pedig mind szemmel láthatóvá válnak. De kompromisszum gyanánt kénytelenek vagyunk beérni a 30 FPS-es korláttal, ami már sokaknak zavaró lehet 2023-ban.

Kisebb bugok és anomáliák csak elvétve találhatóak a kiskonzolos verzióban, többek közt villódzó textúrák, esetleg „moonwalkolva” (egész pontosan léptek nélkül csúszva) közlekedő NPC-k formájában.

Irányítás szempontjából klasszikus kontrolleres irányítással kell számolni, ami mindenkinek rutinszerűen fog menni, aki életében legalább egyszer fogott a kezében bármilyen vezérlőt.
Talán a slotok közötti váltás, ami picit macerásabb lehet, ehhez a jobb ravaszt lenyomva tartva a D-pad iránygombjainak valamelyikét kell megnyomnunk. Egy harc közepette ez okozhat némi fejtörést kezdetben, de abszolút nem megszokhatatlan.

A PC-s verzió esetében kétszer volt tapasztalható kirívóbb baki: az egyik egy beragadt küldetés volt, ahol a legyőzött ellenfelek halál helyett beszobroztak, a küldetés pedig nem ment tovább; illetve egy gyorsutazás megejtését követve sikeresen kizuhant karakterem a pályáról.

Ezeket leszámítva csak apróbb dolgokkal lehet találkozni, úgymint egy-egy kinyithatatlan / felszedhetetlen loot, vagy egyes ruhadarabok fizikai gliccsei, amik néha a lehető leggroteszkebb módon hajlamosak megcsavarodni.

Természetesen ezek mind javítható hibák, abból kiindulva pedig, mennyivel rosszabb állapotban megjelent játékokat is gatyába ráztak már patchekkel, valószínűleg ez a Hogwarts Legacy esetében sem lesz másként. Nem mellesleg már a modderek is megkezdték ténykedésüket, így több mint valószínű, rajongói oldalról is hasznos dologgal fog bővülni a program személyi számítógépeken, legyen az technikai vagy tartalmi töltetű.

Irányítás terén a szokásos soulsos-RPG-s téma játszik, magyarán célszerűbb inkább kontrollert használni. Aki viszont mégis ragaszkodik az egér-billentyűzet pároshoz, nem kizárt, hogy beletúrni kényszerül az alap gombkiosztásba, nem minden manőver kivitelezése esik ugyanis kézre. Például az Ősi mágia elsütése alaphangon az X gombra, míg a dinamikus tereptárgyak hajigálása az Y-ra van kirakva. Ha van rá lehetőség, ezeket érdemes mondjuk az egér extra gombjaihoz rendelni, ha nem akarunk ujj-trükköket véghezvinni hadakozásaink során.

Végszó

A látvány -és játékmenetbeli hiányosságok ellenére a Hogwarts Legacy amellett, hogy a valaha készült legjobb Harry Potter-játék, az utóbbi évek egyik legkiválóbb nyílt világú kalandjátéka is a Horizon Zero Dawn óta, amivel nem kizárólagosan a varázslós franchise rajongóit célozták meg. Mindenki megtalálhatja benne szórakozását, aki szereti a minőségi tartalommal teletömött programokat; a fantasy műfajt, vagy csak úgy nagy általánosságban a jó videójátékokat. Aki viszont egy lebilincselő történetre van kiéhezve, annak igényét nem ezen IP fogja kiszolgálni. A Hogwarts Legacy története bár jó, mindennemű grandiózusságtól mentes, ennek hiányát pedig leginkább az erős atmoszféra és az izgalmas játékmenet kompenzálja.

Az írás eredetileg a 2024 nyarán megszűnt GameArs felületén jelent meg 2023-ban.