Vaják: A világ az anyaméhben – 1. rész

A különböző égitestek együttállása mindig is meghatározó szerepet játszott az emberiség történetében, elég csak a napfogyatkozásra vagy az asztrológusok kedvencére, a bolygóegyüttállásokra gondolni. Ezeket a jelenségeket mindig félelemmel vegyes csodálat övezi, hiszen sokan a világ kezdetét és végét látják bennük. Ugyanakkor az ezzel kapcsolatos gondolataink folyton ott motoszkálnak valahol mélyen a szemüregünk mögött, melyek alkalmanként a felszínre törnek különféle megfigyelések vagy felmerülő kérdések hatására. Nem csoda hát, hogy olykor ezeket a végtelen számú elképzeléseket a fantáziavilágok szövetébe is előszeretettel építik bele egyes alkotók. Az ilyen történetekben szinte kivétel nélkül egy kozmikus esemény a magyarázat az adott univerzum ismert formájának kialakulásához (A Gyűrűk Ura, Warcraft), ez alól pedig Andrzej Sapkowski 1993-ban útnak indított regénysorozata, a Vaják sem kivétel.

Mindenekelőtt – A Szférák Együttállása

A Vaják története szerint a Kontinenst (a világot, ahol a történet játszódik) kezdetben csak a legősibb nemes faj, a gnómok lakták Mahakam északi hegyvidékén, ahol sok évvel később aztán az Északi Birodalmak – Temeria, Aedirn, Lyria, valamint Sodden – is létrejöttek. A torz testű törpe faj egy ideig más földeket is megpróbált kolonizálni, azonban azok egyike sem nyújtott kellő biztonságot. Mindegyik terület mumusoktól és vranoktól hemzsegett, így kénytelenek voltak megmaradni őshonuk karámjában, Mahakam hegyei közt. Hogy a gnómok pontosan hogyan és mikor kerültek északra, az nem tudható (egyes emlékek szerint a mágikus Brokilon erdő lakói, a driádok már a gnómok előtt ott éltek, egészen a fák megjelenésétől), ahogyan az sem, hogy a valamivel utánuk érkezett törpök miért követték példájukat, és telepedtek le ugyanott. A törpök ugyan más kultúrát és vallást hoztak magukkal a hegyvidékre, törekvéseik azonban békések voltak, nem akarták elorozni a gnómok földjét. Hittek abban, hogy a termés és a termékenység istennője, Melitele megsegíti őket a még puszta földek megtermékenyítésében, a népek pedig békében tudták építgetni saját civilizációikat (Mahakam és Tir Tochair) egymás mellett.

Ez így is ment közel 500 esztendeig, míg be nem köszöntött az úgynevezett első népvándorlás kora. Ekkor fehér vitorlájú hajók tűntek fel a végtelen horizonton, melyeken hegyes fülű tünde felfedezők érkeztek egy távoli és ismeretlen világból. Nem titkolt szándékuk volt, hogy népük is gyökeret vessen a Kontinensen, és bár kívánalmukat békés úton bonyolították, időnként mégis konfliktusba keveredtek a törpökkel és a vranokkal – az utóbbiakat még meg is fosztották városuktól, Loc Muinne-től is. Az Aen Seidhe (hegyi népek) tünde gyarmatosítások nagyjából ezer évre nyúltak, akkor kötött ki ugyanis utolsó hajójuk is, ám mikor olybá tűnt, birodalmuk végre kiteljesedett, a béke hirtelen foszlani indult.

Az embertelenek

Akkor történt, hogy egy kozmikus vihar következtében a valóságuk szinkronba lépett egy másik, párhuzamos világéval, a létsíkok pedig – mint valami hajótestek – egymásba ütköztek. Ez a konkrét kozmikus esemény volt az, amit a Szférák Együttállásának neveznek. Ennek hatására olyan korábban sosem látott teremtmények jelentek meg a Kontinensen, mintha azok a tündék, törpök és gnómok legszörnyűbb rémálmaiból léptek volna elő: lidércek, kikimorok, vámpírok és miegyéb ördögi teremtmények özönlöttek át a különféle portálokon. Igen ám, de nemcsak szörnyetegek jelentek meg a világon, velük érkezett az emberi faj, valamint a mágia is.

Ahogy egykor a tündék, úgy az első emberek (a Dauk és Vozgor népek) is hajóval érkeztek a Pontar és a Yaruga torkolataihoz, akik bár sokkal primitívebbek voltak az öregebb fajoknál, ám annál veszedelmesebbek. Pár száz évvel később a törzseket újabb emberi csoportok követték, akikről nem tudható, hogy pontosan honnan és miként kötöttek ki a Kontinensen, magukat viszont hajótörötteknek vagy száműzötteknek nevezték – feltűnésük pedig a száműzöttek partraszállásaként maradt fenn az utókornak. Hogy egykori világuk elpusztult a Szférák Együttállásának következtében, ők maguk pusztították el, esetleg valóban száműzték onnan őket, az sem a mítoszokból, sem a legendákból nem derül ki.

Az ember viszont korántsem volt oly békés faj, mint a törpök vagy a tündék. Már érkezésük pillanatában konfliktusba keveredtek a másfajúakkal: a gnómokat keletre űzték, a vranokat a Kék-hegységbe (később ez a hegy határolta el az Északi Birodalmakat, Zerrikaniát és Haaklandet), a kezdeti törzsi berendezkedésük pedig viszonylag gyorsan átalakult, ahogy egyre mélyebbre hatoltak a Kontinens belsejébe. A folyók mentén – különösen a Pontar, a Yaruga és mellékfolyóik vidékén – állandó településeket hoztak létre, amelyek eleinte még csak védelmi és kereskedelmi szerepet töltöttek be számukra, ám idővel hatalmi központokká nőtték ki magukat.

Birodalmak születése

Ezekből a megerősített városokból és uradalmakból születtek meg az első emberi királyságok, melyek alapját nem a nemzeti identitás, hanem fegyveres erő, birtokjog és dinasztikus igény képezte. A földek, melyeket korábban a tündék, törpök és vranok lakták, önmagát megnemesített emberi családok kezére kerültek, akik a hódítás jogán formálták saját uradalmaikat. A tündékkel békeszerződést kötöttek ugyan, a királyi cím azonban nem örökség, hanem zsákmány volt számukra. Azt illette meg, aki elég erősnek bizonyult megtartani.

Az északi területeken alakultak ki a legjelentősebb királyságok. Temeria központja, Vizima az egykor tünde település helyén született meg, falai mögött pedig egyre inkább a katonai rend és a központosított hatalom vált meghatározóvá. Temeria királyai a hadsereg erejére és a folyami kereskedelemre támaszkodva vonták uralmuk alá a környező területeket, ezzel pedig az Északi Birodalmak egyik alappillérévé váltak.

Ezzel szemben Redania falait egészen más eszmék alapján építették. Bár területileg kevésbé volt kiterjedt, politikai súlya képes volt messze felülmúlni méreteit. A redaniai uralkodók hamar felismerték, hogy az információ és a félelem legalább akkora hatalommal bír, mint a kard. Így született meg azon rendszer, amelyben a kémhálózat, a propaganda és a másfajúak elleni uszítás a birodalom alapkövévé vált. A „jó tünde a halott tünde” jelmondat nem pusztán gyűlöletet, hanem egyfajta emberi identitást is teremtett, ami végül a tünde-ember békét is semmissé tette. Az uralkodni vágyó faj „boszorkányüldözést” hirdetett az alárendeltként tekintett tündékkel szemben, ezen hajsza keretében pedig el is foglalták városukat, Loc Muinne-t, népét pedig hidegvérrel lemészárolták.

A Loc Muinne-i mészárlás híre szinte a széllel szállt, majd kezdetét vette az első tünde-ember háború, aminek következtében a tündék még keletebbre szorultak, egykori városaikat felégették, népességük pedig megfogyatkozott. A háború későbbi szakaszában azonban egy újabb békeszerződés köttetett meg a fajok közt, ami szerint ha a tündék megadják magukat és alávetik magukat az emberi törvényjogoknak, ha nem is teljes jogú polgárként, megosztozhatnak az emberek honán. A hegyes fülű nép elfogadta az emberek ajánlatát, a béke viszont ugyancsak nem vált örök életűvé. Jó pár évvel a szerződés megkötése után egy magát Shaerrawedd-i Fehér Rózsának nevező tünde, Elirena (vagy Aelirenn) tűnt fel a színen, aki megelégelve a másfajúakra kivetített megkülönböztetést és elnyomást, öngyilkos háborúba sodorta népét, amelyben a tündék szinte majdhogynem teljesen megsemmisültek.

Ugyanakkor amíg az emberek a tündékkel hadakoztak, kapcsolatuk és érzületeik szinte teljességgel megfakultak a törpök és a gnómok iránt. A törpök már a hajótörött hódítások terjeszkedésének hajnalától az emberek közt éltek, azonban ottlétükért (ahogy minden másfajúnak) illetékdíjat kellett fizetniük, aminek a félemberek mindvégig szó nélkül eleget tettek.

Aedirn, Lyria és Rívia, valamint Sodden a Kontinens peremvidékein jöttek létre, ahol az emberi uralmat sosem sikerült teljesen megszilárdítani. Ezen királyságok gyakran egyfajta ütközőzónaként szolgáltak a különböző nagyhatalmak számára, lakosságuk pedig jóval vegyesebb volt: emberek, törpök, gnómok és megmaradt tündék éltek egymás mellett, többnyire feszült, de működő rendszerben.

Miközben a királyságok folyton-folyvást egymással vetekedve próbálták megszilárdítani hatalmukat, délen egy egészen más rend öltött csendben alakot. Nilfgaard nem hódítások láncolataként jött létre, hanem tudatos birodalmi eszmék mentén. A déli területeken az emberi törzsek egységes jogrend alá kerültek, a hadsereg centralizált lett, az uralkodó pedig nem csupán királyként, hanem császárként lépett a nép élére.

Nilfgaard felemelkedése új korszakot jelölt. Egy olyan korszakot, melyben immáron nem csupán a másfajúakkal való ellentét jelentett fenyegetést az Északi Birodalmakra, de egy jól szervezett, ideológiailag egységes emberi hatalom is.