Enola Holmes – 4 \ /4kn4’1 15 \ /4k4bb 4z, 4k1 n3m 14’7 4 5z3me’70”1.

Minden bizonnyal a skót író-doktor, Sir Arthur Conan Doyle által megalkotott Sherlock Holmes-t senkinek sem kell bemutatni. Számtalanszor feldolgozott kalandjai legendás detektívtörténetként vannak számontartva mind irodalmi, mind pedig mozgóképes berkekben. Ez részben a karakter zseniálisan kitalált szimatolókészségének köszönhető, ami már-már annyira kultikussá lett az elmúlt 133 évben, mint például Artúr király és kőből kivont kardja, vagy a leghíresebb vámpírfigura, Drakula gróf és szemfogai. Sherlock papíralapon négy regény és ötvenhat novella történetének a főhőse, több videójáték-adaptációt húztak fel kultusza köré, valamint tizennégy színész keltette életre korábban a vásznon és kisképernyőn, köztük olyan nevek, mint Christopher Lee (Star Wars II-III, Gyűrűk Ura-trilógia, Drakula gróf), Jeremy Brett (Sherlock Holmes sorozat, A három testőr) és Robert Downey Jr. (Vasember, Trópusi vihar, Chaplin). Újonnan pedig személyesen a jussát váró vaják, Ríviai Geralt – azaz Henry Cavill – öltötte magára a briliáns, ám kissé önpusztító nyomozó szerepét a Netflix-féle Sherlock-filmben. A produkció érdekessége, hogy ezúttal nem maga Sherlock, de még csak nem is hűséges szárnysegédje, Watson kerül benne a középpontba, hanem a Sherlock családnév árnyékában kullogó kishúg, Enola.

A netflixes Enola Holmes kétségkívül az ősz egyik legizgalmasabbnak ígérkező filmjeként említhető, és nem csak azért, mert már a mozi puszta gondolatától is beindul a nyálelválasztásunk, vagy mert filmes igényeinket sem a Christopher Nolan-féle Tenet, sem pedig az élőszereplős Mulan nem tudta kellőképpen kielégítenie. Az egyszerű ok az, hogy az új Sherlock-film foggal-körömmel Sir Arthur Conan Doyle legendáit igyekszik összeházasítani Nancy Springer fantáziavilágával, amire a vásznon még soha nem volt korábban példa. Ha pedig önmagában ez nem lenne elég, a törekvéshez a Legendary Picturesnek Cavill mellett olyan A-listás szereplőgárdát sikerült összeverbuválnia, mint például Helena Bonham Carter-t (Harry Potter filmszéria) Eudoria Holmes szerepére, Enola bőrében pedig nem más tetszeleg, mint a Stranger Thigs Tizije, azaz a feltörekvő Millie Bobby Brown.

Apropó Enola Holmes. Ha valakinek nem cseng ismerősen ez a név, az nem a véletlen műve. A hírhedt nyomozócsalád legfiatalabb tagja eredetileg nem Sir Doyle szülöttje, hanem a bestseller írónő, Springeré, aki Enolát a 2006 és 2010 között futó The Enola Holmes Mysteries című regényciklusával teremtette meg. Habár a viktoriánus kori lovag örökösei nem repesnek az örömtől ezeknek a könyveknek a létezésétől, a karakter jókora adag Young Adulttal fűszerezett történeteiben bőven akad puskapor egy, esetleg több filmes adaptációra, főleg az utóbbi évek kosztümös filmsikereinek (A kisasszonyok, Emma) tükrében.

Nyolcszor kettő nem egyenlő tizenhattal

A történet főhőse – mindenki nagy meglepetésére – a Holmes família legifjabbika, a tizenhat éves Enola, aki az apa korai halála miatt, valamint a családi fészekből korán kirepült bátyjai, Sherlock és Mycroft (Sam Claflin) nélkül, édesanyjuk, Eudoria neveltetésében volt kénytelen felcseperedni. A történet elején egy hajszálra van attól, hogy érett nővé váljon, ugyanakkor kora ellenére semmi lányos dolgot nem tud, kezdve a hímzéstől a sminkelésen át az illő viselkedésig. Cserébe viszont jól bánik az íjjal, jártas a harcművészetekben, áthatóan ismeri a történelmet, valamint nyomolvasó képességei is hűek családnevéhez. Különc neveltetése ellenére az élete teljesen idillinek és hétköznapinak tűnik, aki bár vajmi keveset látott és tapasztalt a világból, bajait lépten-nyomon szolgák lesik, Eudoria pedig minden helyzetben anyja helyett anyja és tanítója helyett tanítója már egész kiskorától kezdve. Ez mindaddig megy így, míg egy napon a nőnek váratlanul nyoma nem veszik, Enola pedig magára marad a hatalmas birtokon. A történtek természetesen a Sherlock fivérek fülébe is hírül jutnak, ami okán hazautaznak a Holmes kúriába, hogy választ leljenek anyjuk rejtélyes eltűnésének kérdésére.

A cselekmény ezen pontjától a produkcióban – a modern kor filmművészeti trendjeinek megfelelően – szinte rögtön megvillannak a feminista elemek: többé-kevésbé Mycroft veszi szárnyai alá kishúgát, aki első ízben egy leányneveldébe küldené, hogy pótolják hiányosságait, és felkészítsék a párválasztás, a jó feleség, valamint az anyaság nehézségeire, amíg ő Sherlockkal közösen Eudoria ügyét intézi. Enola azonban az anyjuktól tanult eszmék szerint gyeplőt ragad önnön sorsa felett és megszökik testvérei elől, hogy maga járjon a dolgok végére, útja pedig egészen a pezsgő Londonig vezet.

Itt kezdetét veszi egy macska-egér játszma Mycroft és Enola között, aki nem is sejti, hogy a menekülés és az anyjuk után való nyomozás közepette Lord Viscount Tewksbury (Louis Partridge), a Tewksbury birtok jogos örökösének gyilkossági kísérlet-ügyébe is belebonyolódni kényszerül.

Hellyel (és műfajjal is) lefele

Habár a történet szinte az elejétől a százhuszadik percig nézeti magát, sajnos ez a menet mégsem a sherlockos történetek fordulatos és lebilincselő módján zajlik. Maga Sherlock ezúttal egy kenyérre kenhető nagytestvérként van jelen a történetben – amolyan támogatói szerepben –, ami abszolút idegen a detektívtől, Enola pedig sokszor inkább Philip Marlowera emlékeztető, mintsem bátyjára, csak éppen nem noir, hanem egy ízig-vérig kalandtörténet keretében. Önmagában még mindezzel sem lenne különösebb baj, ugyanis a képzet nagyon is szerethető – és ezért még a film készítőit sem hibáztathatjuk, hiszen meglévő alapanyagból gyurmáztak. Az olykor a Guy Ritchie-féle (Arthur király – A kard legendája, Blöff, Úriemberek) Sherlock Holmes-filmeket, olykor pedig Harry Bradbeer rendező másik produkcióját, az ikonikus tragikomédia Fleabaget megidéző megoldások turmixa azonban gyorsan képes szertefoszlatni az Enola Holmes bájt. Ez a kétfajta direktori megközelítés teljesen elüt egymástól, ezzel teljesen felemássá téve a prezentációt.

Talán az egyik legszembetűnőbb ilyen jelenség maga a főhősnő, illetve karakterének íve. Enola egyszer ballonkabátos, pipázó detektívként van jelen – amolyan marlowe-i módon – , aki eközben szó szerint a számokat olvasva villantja meg sherlockos zsenijét, a következő jelenetben pedig már London utcáin a női egyenjogúságot hirdető, habos-babos „pucc-asszonyként”, aki az eszméit hordó vízbe fojtogató bérgyilkos baját is ellátja puszta karizmájával. Ha pedig ez önmagában nem lenne elég, mindezt még egy lapátnyi fleabages, tipikus negyedik falat áttörő kiszólogatással is megfejelik, amik bár alapötletnek jók, de a rossz időzítésnek köszönhetően sokszor az adott szituáció súlypontját sikerül csak átbillenteni velük a ló rossz oldalára.

A másik “ellentmondásosság” magát a történetet érinti. Nem elég, hogy a szálak egy bizonyos ponton teljesen összegabalyodnak, de olykor még a cselekmény is teljesen megfeledkezik róluk, ezáltal pedig bizonyos kérdések a homályba vesznek a stáblistáig. Többé-kevésbé a végkifejlet is egy ilyen ziccernek mondható, amiért messze nem kerül minden mondat végére pont, holott a történet rengeteg mindent megszellőztet. A mű végül ezek miatt mélyen beleesik megannyi kortárs filmes hibába: az egyik pillanatban shakespeare-i drámát ígér, a másikban egy tinifilmes romantikát, de végül egyiket sem adja meg. Helyette végig a szebbik nem szabad akaratát igyekszik minél korhűbb (mármint 21-ik századi) módon hirdetni, néha kendőzve, néha kendőzetlenül.

És bár az Enola Holmes-ban fantázia bőven akad, a műfajok közti csapongás és mindennek a felszínes kapargatása kiemeli azokat a bizonyos young ddult gyökereket, ami által a film egyetlen célcsoportnak sem szól, inkább csak trendi igyekszik lenni.

Ami ugyanakkor mindenképpen említést érdemel, az a színjáték és technikai megvalósítás. Egyik szereplő alakítására sem lehet panasz, sőt, kifejezetten dícséretet érdemelnek, kezdve Bobby Browntól Cavillen át egészen a begyöpösödött nevelőnőt, Miss Harrisont játszó Fiona Shawig (Harry Potter, Megszállottak viadala); a gyönyörű fényképezésről, a mesteri vágásról, a zseniális kosztümökről és zenei aláfestésről már nem is beszélve. Továbbá a film tempója is a helyén van, ami által még az ide-oda csapongás ellenére is végig követhető tud maradni a történet. Talán pont ezért is rikítanak annyira az üresen hagyott szálak.

Végszó

Az Enola Holmes ugyan túl sok tanulsággal nem kecsegtet egyszerű és felszínes kétórás játékidejében, azonban a hibái ellenére is egy szerethető alkotás. Ugyanakkor pont emiatt egy hamar feledhető feminista-akció-krimi darab is, ami bár valószínűleg semmilyen téren sem reformálja meg a filmipart – és még csak senki kedvenc Sherlock Holmes-filmjévé sem fog avanzsálni –, egy napvégi sztárparádés kikapcsolódásnak viszont már több mint tökéletes választás lehet.

Az írás eredetileg a 2024 nyarán megszűnt GameArs felületén jelent meg 2020-ban.