Resident Evil Village – Ki itt a falu bikája?

A Capcom le sem tagadhatta volna, hogy az 1996-ban útjára indított Resident Evil-höz a Fréderick Raynal által megálmodott Alone in the Dark-ból és a nintendós Sweet Home-ból merítette ötleteit, amelyeket mellesleg George A. Romero (Az élőhalottak éjszakája, Halálos árnyék) zombifilmjeinek hangulatával is összeházasított. Igen ám, csakhogy az idő múlásával, no meg a sorra érkezett folytatásokkal az IP egyre inkább levedlette magáról az addig megszokott formát, a 2005-ös Resident Evil 4-gyel pedig alapjaiban reformálódott meg a széria. A rögzített kameraállásos, túlélő-kalandjáték-formátumot a TPS-nézet vette át, a történet elbeszélési módját egyfajta filmszerűség kezdte jellemezni, játékmenet tekintetében pedig a kaland -és túlélőelemek ugyan továbbra is megmaradtak, ezek aránya azonban jelentősen máshogy látszott megoszlani, ami végül egy teljesen más összhatást eredményezett.

Ez a formula azóta is megmaradt a Resident Evilökben, a ma is tovább íródó fősodor esetében viszont két további alapanyagot is felcseréltek a 2017-es etapra. Az egyik a nézőpont, ami E/3 perspektívából E/1-be váltott, a másik pedig a történetbe integrált realizmus, ami nem igazán volt tetten érhető a korábbi részekben. És mivel ezen “aprócska” változások megint képesek voltak alaposan felpezsdíteni a mutánsszörnyes franchise vérkeringését, valamint a történet is egyfajta soft-rebootos köntöst kapott a vadiúj főszereplők, Ethan és Mia Winters személye által, nem is kérdés, hogy a műfaj és a széria szerelmesei odáig voltak-e a számozottan hetedik Resident Evilért. Nem véletlen hát, hogy a május 7-én debütált Village az előző rész folytatásaként érkezett, annyi csavarral, hogy míg az első felvonás a Tobe Hooper-féle A texasi láncfűrészes mészárlásra hajazott, a Village már az olyan klasszikus zsánerbeli alkotások szellemét hivatott megidézni, mint Horace Walpole Az otrantói kastélya, Bram Stoker és Ford Coppola Báthori Erzsébet rémhistóriáival átszőtt Drakula-egyvelege, vagy éppenséggel a Carlo Collodi nevéhez fűződő első, 1881-es “Gyerekjáték-sztori”. És ha ez még nem lenne elég, mindezt a kultikus Resident Evil 4 helyszínéül szolgáló spanyol falu külcsínyében materizálták.

A rezidens gonosz faluja

A Resident Evil: Village története három évvel a Louisianában történtek után veszi fel a fonalat, amikor is Mia és Ethan – a múlt keserű emlékére fátylat vonva – Európában kezdett új életet, nem mellesleg időközben megszületett kislányuk, Rose is. Életük teljesen idillinek tűnik egészen a Village elejéig, amikor is váratlanul több korábbi Resident Evil-játék főhőse, az azóta az új Umbrella Corporation-nek dolgozó Chris Redfield és csapata fel nem tűnik a porondon, hogy golyózáporral köszönjenek be a Winters családhoz. A “szívélyes üdvözlés” közepette Chris brutális módon kivégzi Mia-t, Rose-t elragadja, a férfit pedig kiütik.

Ezt követve hősünk már egy balesetet szenvedett páncélozott furgon mellett, hóban és rémálmokban füröszve ébred a semmi földjén. Mia halott, egykoron megmentő szerepében tetszelgő Redfield pedig magával hurcolta Roset. Ethan hát mire másra sem fókuszálva, mint hogy megmentse kislányát, habozás nélkül beleveti magát a vaksötétbe. Az egyetlen járható ösvényen elindulva nagyon gyorsan egy romániai faluba tér be, ahol szinte azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy itt bizony megint a múlt látszik megismétlődni. Csak ezúttal nem a szeretett nő megbomlott elméjű családja, hanem egy úgynevezett Miranda anya, négy lordja és az őket hűen szolgáló rémségek révén történik mindez.

Ethant a négy lordon át vezeti el az út Miranda anyához, akik a térkép négy, egymástól nagyon eltérő atmoszférájú és teljesen más játékmenetet felvonultató területén találni. Az előzetesekből már jól ismert Lady Dimitrescu és három leánya például egy monumentális, gótikus hangulatot idéző várkastély falai közt, jómódú vámpírhölgyek módjára tengetik idejüket, akikhez bejutva a klasszikus Resident Evilök tárgygyűjtögetős, ajtónyitogatós mechanikái elevenednek meg, miközben alkalmanként élőhalott kultistákat kapunk puskavégre. Igen ám, csakhogy mindeközben végig ott érezzük a bőrünkön a Nemezis-szerű vérszívók leheletét, akik rendszerint felbukkannak hátunk mögött, menekvésre sarkallva.

Ezzel ellentétben a bábmesterrel, Donna Benevientoval és a Halott menyasszonyt idéző babájával, Angievel Alien: Isolationös bujdoklás közepette kell megvívnunk csatánkat, miközben agyafúrt fejtörőkbe bonyolódunk egész Beneviento-házszerte. A harmadik lordot, Salvatore Moreaut a faluszéli víztározónál leljük, akivel stégek rengetegén és a habok közé roskadt építményeken, egyfajta ritmusokra közlekedve kell pontot tenni a találka végére, miközben egy óriási vízi monstrummal is harcsabajszot akasztunk. A negyedik delikvens a kissé Van Helsingre emlékeztető mérnök mutánszseni, Karl Heisenberg, akit az Heisenberg gyárban találunk mindenféle mechanikus-lények és szerkezetek ölelésében. Nem mellékesen az ő szolgálatában állnak a farkasemberszerű lycanök is, amikbe a játék központjául szolgáló faluban, igencsak nagy falkába verődve botolhatunk bele.

Az öt nagyobb helyszínből természetesen időnk zömét a faluban töltjük, ahol nemcsak vérünkre szomjazókkal, de alkalmanként emberekkel is találkozhatunk. Ámde miáltal a halál velünk, Ethannel jár kéz a kézben, a megköttetett szövetségek senkivel sem sikerednek túl hosszú életűre. Az egyetlen békés és állandó npc a gyakorta utunkat szegélyező, névtelen boszorkányküllemű öregasszony, aki rendszerint rébuszokban beszélni el nekünk a falut körüllengő misztikumot.

Magáról a történetről ennél több konkrétumot nem érdemes elárulni, aki vevő a Resident Evilökre, esetleg a vámpíros-farkasemberes mondavilág szerelmese, annak erősen ajánlott, hogy saját bőrén is megtapasztalja a Village nyújtotta élményt. Felkészülni azonban nem árt, hogy itt biza semmi sem az, aminek elsőre látszik, a végjáték felé közeledve a csattanók helyét pedig szinte arcunkon érezzük még hosszú-hosszú órákig…

A falu, ahol még M. Night Shyamalan is forgatna egy A falu-t

Ami pedig a játékmenetet illeti: a Resident Evil Village alapjáraton nem túl sokat változott az előző részhez képest. Nagyjából annyi eltérést mutat, hogy Ethan immáron nemcsak hogy kezét maga elé tartva blokkolni tudja a felé irányzott csapásokat, de reagálni is képes rá, a felé küldött nyílvesszőket pedig el tudja téríteni késével – már amennyiben jól időzítjük csapásunkat. A harc ugyanakkor sokkal dinamikusabbá, áramvonalasabbá vált, amikbe elég gyakorta kényszerülünk belebonyolódni, a Village ugyanis sokkalta akcióorientáltabb, mint amilyen a Resident Evil 7 volt. Elsuhanni kevésbé van lehetőségünk a ránk leselkedő veszélyek mellett, átcsapni viszont ennek ellenére sem csap át Resi 6-szerű, Chuck Norris pörgőrúgásokat és kiapadhatatlan golyómennyiséget kiosztó játékmenetbe. Bár tény, hogy a lőszerrel nem feltétlenül kell spórolni – ugyanis ha úgy fest a dolog, hogy épp kifogynának készleteink, akkor vagy a nyakunkba szakad egy kazalnyi kraftanyag, vagy pedig egy egész hadseregre való lőszert találunk valamelyik sarokban –, sok múlik azonban célzókészségeinken is.

De nem céllövő-képességeink számít az egyetlen tényezőnek, amely perdöntő lehet. Kapunk két különálló fejlődési rendszert is, amelyeket a helyi boltosnál, az igencsak nagyranőtt Duke-nál van lehetőségünk megejteni. Az egyik a már korábbi részekből is ismerős fegyverfejlesztés, amelyet az erszényünkben hordott leiért cserébe tudunk igénybe venni. Ennek keretében a megszokott módon upgrade-elhetjük arzenálunk: van lehetőségünk a lövedékek erősítésére, a kapacitás növelésére, csökkenthetjük a visszarúgást és a töltési időt. Ugyanakkor román tallérjaink zömére is nála tehetünk szert a nagyobb ellenfelektől elzsákmányolt relikviák és kristálymaradványaik eladásából. A procedúra ugyanakkor nem olyan egyszerű, ugyanis a rendelkezésre álló kínálat jóval terebélyesebb és változatosabb, mint amit a korábbi Resident Evilökben megszokhattunk.

A másik ilyennemű lehetőség magát Ethan-t érinti, akinek állatok húsából készített ételek elfogyasztásával húzhatjuk feljebb statisztikáit, mint például a futási sebessége vagy éppen a szívóssága. Ehhez mindössze annyi a teendő, hogy állatokat (halakat, kecskéket, tyúkokat) vadászunk, húsukat pedig „zsebrevágjuk”, hogy Duke elkészíthesse nekünk belőlük azokat a szíverősítőket. Továbbá nála vásárolhatunk magunknak lőszert vagy gyógyító fertőtlenítőszert, inventory-bővítést és tervrajzokat a kraftolnivalókhoz – merthogy a megfelelő hozzávaló-mennyiségből ezeket akár mi magunk is előállíthatjuk.

Ha pedig a végére értünk a nagyjából 8-10 órát kóstoló (nehézségi szinttől függő) kampánynak, ugyancsak pocakos barátunknál válthatjuk ki a már ugyancsak ismeretes The Mercenaries extra mókát, aminek keretében meghatározott időre kell teljesítenünk a történet alatt bejárt térkép bizonyos szakaszait, miközben táposabbnál táposabb ellenfelek özönlenek ránk. Némileg rossz hír, hogy nem került a játékba semmiféle ranglétra, ahol összemérhetnénk barátainkkal az e-hajunkat, cserébe viszont az itt zsákmányolt CP pontjainkból koncepciós rajzokat, extrás fegyvereket, illetve egyfajta csalásként is említhető végtelen lőszert vásárolhatunk egyes fegyvereinkhez. Erre azoknak lehet leginkább szüksége, akik célul tűzik maguk elé, hogy New Game+-ban a legmagasabb elérhető fokozaton, avagy Village of Shadowson is végigpörgetik a játékot, ami egy extrém nehéz fokozat, telis-tele maratoni életcsíkkal rendelkező ellennel, akik ráadásul bicepszükre is felszedtek a standard vagy hardcore fokozathoz képest néhány extra sebzésrevalót.

Ezenkívül kapni fogunk a nyár folyamán egy többjátékos módot is a Re: Verse képében, ami a tervek szerint a Village-dzsel karöltve debütált volna, de miután a korábban megrendezett bétateszt alapján senkit nem nyűgözött le a játékmód, a Capcom úgy határozott, újragondolja és átdolgozza kicsit a játékmódot a megjelenés előtt.

A falú szíve

A Resident Evil Village ugyan papíron impozánsan hat, gyakorlatban viszont akad néhány defektesebb fogaskerék is a gépezetben. Az egyik és talán kevésbé szembetűnő ilyen, hogy bár a hangulat kellően változatos és magávalragadó, az alapul szolgáló revü viszont ennél jóval igényesebb megmunkálást igényelt volna. A manapság egyre szaporodó, lebutított filmes horroroknak hála már kevesen tudják, de az ijesztgetős műfajnak (főleg, ha rémtörténeti alapokon nyugszik) szerves része a romantikai szenvedély is, aminek a Village-ben nyomát sem lelni. Egy ilyennemű alkotásnak jumpscare-ek és mindenféle hatásvadász jelenségek nélkül is illene borzongatónak lennie, a Beneviento-házat leszámítva viszont semmi nyomasztó vagy félelmetes nincs a játékban.

A másik, ami jóval kirívóbb ennél, az egyes történetszálak kidolgozatlansága. Míg a nyakigláb Dimitrescu és Heisenberg karaktere is árnyalt, ahogyan területeiknek is legalább akkora háttere van, mint a falucskának, a bábmester Beneviento és a víziember Moreau már csak ilyen “nesze neked, még két ellenfél” módon vannak jelen. A 8-10 óra játékidőből ketten együtt tesznek ki talán másfél-kettőt, a többit a faluban, illetve az előbbi két ellenlábassal hadakozva töltjük.

Ezek ugyan korántsem akkora mértékű problémák, mint mondjuk a tavaly befutott Cyberpunk 2077 esetében, ami technikai “hiányosságai” okán először a két szék közé, a pad alá került, öt esztendőnyi fejlesztési idő azonban hosszasnak számít napjainkban, ennyi idő alatt pedig igencsak tökélyre csiszolhatták volna a Village ezen aspektusait – merthogy a fejlesztést már egy évvel a Resident Evil 7 piacrakerülése előtt megkezdték.

És ha már itt is szóba került a legendás formában megjelent Cyberpunk 2077, a Resident Evil 8-nak egy elpisszegett panaszunk sem lehet a technikai oldalára, ugyanis mind PS5-ön, mind pedig egy újgenerációs ASUS TUF gaming laptopon remekül szuperál. Az előbbin talán mondani sem kell, páratlan formában öltött alakot a program egésze, ami még sugárkövetés mellett is képes volt tartani az átlag 60 képkocka per másodpercenkénti sebességet – igaz, kevésbé volt látványos. Utóbbin, ha némi látvány-kompromisszummal is, de magas beállítások mellett 80-105 fps-t csikart ki magából, és ugyan érezhető volt a különbség a PS5-ös és a PC-s verzió között, a Village azonban egyik platformon sem mondható nem szépnek.

Ugyanakkor nemcsak kompatibilitás, de audiovizuális téren is kiváló munkát végzett a Capcom, legyen szó a léptek zajáról, a szél fúvásáról, vagy éppenséggel a lycanök távoli vonyításáról. Továbbá ugyanennyire megsüvegelendő a szinkron és a zenei aláfestések minősége is, amelyek ugyancsak sokat dobnak az élményen. És ha mindez még nem lenne elég, bugokkal sem igazán találkozni, ami ugyancsak fehér holló ritkasági szintjén van manapság, az egyetlen dolog pedig, ami kicsit kellemetlenebb szájízt kölcsönözhet, az az egyes szkriptek szembetűnősége. Például elég parodisztikusnak hat, mikor az 1700-as évek arisztokratikus grófnőit idéző Dimitrescu kipécéz magának, majd a bolt ajtaján berohanva hirtelen szem elől veszít és kutatni kezd. De ugyanezen lapon említhető még, mikor a játék egy pontján valahol a háttérben végtelen lycan kezd el lespawnolni, akiket akár a végtelenségig is irthatunk, a végén úgyis csak a menekülés marad, mint járható út.

Faluvég(szó)

A Village ugyan összességében kevésbé lett horror, mint amilyen a hetedik rész volt, valamint gótikus rémtörténeti oldala sem éppen hibátlan (már-már dark fantasyszerű inkább), ennek ellenére határozottan kijelenthető, hogy méltó folytatása a szóban forgó előzménynek. Minden megvan benne ugyanis, ami miatt szerethető lehet, főleg ha túlélős játék, vagy erdélyi mondarajongó az ember, játékmenetével, történetével és fordulataival ugyanis garantáltan kezekhez szegezi a kontrollert.

Az írás eredetileg a 2024 nyarán megszűnt GameArs felületén jelent meg 2021-ban.